Posztújságíró: álmomban ismét felmondtam a Transtelexnél

„Az újságírás halott, csak még nem tud róla.” Demeter Szilárd

A történet kitalált, mindennemű egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.

Bár valójában nem vesztem össze senkivel a Transtelexnél, mikor két és fél évvel ezelőtt felmondtam, a kommunikációt eléggé felfüggesztve távoztam, gyakorlatilag szó nélkül leléptem.  Tagadhatatlan, hogy e mögött voltak ilyen-olyan sérelmeim, és valószínű a konfliktuskerülő hajlamom is közrejátszott ebben. 

Így most első lépésként „kibékültem” a szerkesztőséggel meg a kiadóval. A kiadóval – azaz a Telex Transtelex-el foglalkozó részlege – nem volt könnyű a dolog, hiszen ők nem is ismernek, kicsit össze is kaptunk ezen-azon, például hogy most kevesebb munkáért nagyobb fizetést követeltem a felmondásom idejéhez képest, és ha szolgálati autót nem is, de rettenetesen sok „benzinpénzt” kialkudtam. Álmomban sokkal jobb érdekérvényesítő vagyok. 

A koncepciót sem értették, hogy mit is akarok, de ébren is az a meggyőződésem, hogy a Transtelex kiadója szinte semmit sem ért az erdélyi nyilvánosságból, közéletből. Tulajdonképpen egy minimális reflexióval a magyarországi helyzetet képzeli ide, mintha ugyanaz lenne, csak kicsiben. Minden erdélyi tudja, hogy a valóságtól mi sem áll távolabb, ez itt külön világ, egy mikrokoszmosz, a saját nyavalyáival. 

A szerkesztőséggel nagyon könnyen ment a „megbékülés”, és igazán örvendtek a koncepciómnak. Ott csak azzal volt egy minimális kekeckedésem, hogy ki és mennyire és hogyan fogja szerkeszteni a szövegeimet, illetve voltak fenntartásaik a kapcsán, hogy a koncepció keretei között teljes autonómiát kapjak. Persze megértem a fenntartásaikat, mert azért olyan nincs, hogy egy szerkesztőség munkatársa saját feje után menjen, és akár a szerkesztőség ellenében érvényesítse a saját önfejű elképzeléseit, akaratát. Én  azt hiszemaz ők helyében nem is mentem volna bele, de ők belementek: bíztak bennem.

Foró: Bereczky Sándor: My Hometown / a szerző engedélyével

A koncepció igazából elég kusza volt: a Transtelex marosvásárhelyi riportere és tematikus tudósítója leszek.

Hogy nagyon kell egy ilyesmi, azt azzal az egyszerű ténnyel indokoltam, hogy ha az abszolút számokat vesszük figyelembe, akkor ebben a térségben él a legtöbb romániai magyar. Ráadásul ennek az a hozománya, hogy ebben a térségben valósul meg leginkább az a fajta integráció – azaz együttélés a románok, magyarok és romák között – ami mellett a nemzeti identitás fenntartása még megvalósul. A szórvány jobban integrálódott, de ott már az identitás-izék megsínylik ezt. A tömbmagyarságban az identitás „virágzik”, de az együttélési modellek diszfunkcionálisok. Marosvásárhelyen és környékén viszont mindkettő működik, és ennek nagyon komoly intézményi, kulturális, vallási, politikai, közéleti, életmódbeli stb-stb vonatkozásai vannak. 

Ez egyszerre jelent egy nagyon nagy témagazdagságot és problémahalmazt – ami a romániai magyar nyilvánosságban alulreprezentált, gyakorlatilag láthatatlan. 

Ugyanis a romániai magyar sajtó vagy székelyföldi vagy kolozsvári fókuszú. A nyilvánosság szempontjából a jelentősebb szerkesztőségek vagy Kolozsváron vagy Székelyföldön vannak, ideológiai szemlélettől függetlenül, jó esetben vannak marosvásárhelyi területi tudósítóik. Persze ez nem tényszerű megállapítás – vethetnénk ellene –, mert például itt van a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztősége. Erre annyit válaszolnék, hogy ez igaz, de a Marosvásárhelyi Rádió azért „Székelyföld hangja” és nem a sajátjáé. Ahogyan az is igaz, hogy az Erdély TV szerkesztősége is ebben a városban van, de talán nem túlzás, hogy kolozsvári koncepció alapján székelyföldnek gyártanak tartalmat. 

Szóval a térség egyrészt alulreprezentált, másrészt viszont itt van a legnagyobb olvasóközönség, ami a székelyföldi és kolozsvári orgánumok nem tudnak elérni, egy kiaknázatlan kincsesbánya. 

Mindegy, hogy ez mennyiben fedi a valóságot, de álmomban az lett volna a logikus, hogy mondjuk a Maszol, a Transtelex és az Átlátszó Erdély is átköltözik Marosvásárhelyre (- a Székelyhon meg külön kis szerkesztőségi irodát nyit itt-), és Kvárra küld egy-egy kulturális és közéleti tudósítót: több témájuk lenne, és többen is olvasnák őket.

Fotó: Bereczky Sándor: Living Heritage / a szerző engedélyével

Ami meg az újságírói autonómiámat illeti, az nagyjából abból állt, hogy egyáltalán nem foglalkozom majd politikával, hanem egyrészt a kultúrára koncentrálok (Erdélyben úgy élünk, hogy ami kultúra, az Kolozsvár, mintha nem létezne sajátosan marosvásárhelyi egyetemi, zenei, képzőművészeti, színházi, irodalmi, stb. élet!), másrészt a klasszikus osztályelmélet értelmében vett munkásosztály életmódválságát tematizálom nekik írva a cikkeket (a budapesti kiadó ennél a résznél akkorát nézett, mintha azt mondtam volna, hogy vége a NER-nek és győzött a kommunizmus, a kolozsvári szerkesztőség nem nézett nagyot, de megvalósíthatatlannak tartotta, hogy „egyszerű embereknek”, akik „nem olvasnak”, lehet írni lapot), harmadrészt pedig a nyárád-maros-küköllő-menti falusi világgal foglalkoztam volna. 

A kulturális résznél kritikai újságírást műveltem volna, a munkásosztálynak narratív újságírás, ahol probléma és megoldásfókuszú lett volna a tematizálás módja, a falusi pedig valamiféle szociális újságírás lett volna, valami kitalált etnográfiai és kulturális antropológiai elemekkel megspékelve. Itt nem csak a Telex és a Transtelex nem értette, hogy a gyakorlatban ez mit is jelent, de még én sem. De bíztam abban, hogy attól függetlenül, hogy a sajtó szakirodalma ezt a vonalat még nem tisztázta, lehet ilyent csinálni, csak más diszciplínákba kell átmászkálni néha. Kicsit irodalom, kicsit falukutatások, egy kis francia regionális sajtó (nagy mulasztás, hogy ezt az erdélyi magyar újságírótársadalom nem ismeri, nagyon sok tanulságot rejt, nem mint az angolszász modell, amit majmolnak), kicsit az afrikai és némely távol-keleti térség egyéni kísérletei, amiket én is most fedezek fel. És ők is most találják ki. Szakmai ínyencségek. 

Na, szóval újra a Transtelex munkatársa lettem, aki azt csinál amit akar, és úgy ahogy akarja, aki beleszól még a szerkesztési folyamatba is, soksok benzinpénzt kap, mert sokat kell utazgasson a környéken, nagyobb fizetésért, semmi hírügyelet, semmi politikai-közélet. Arról szó sem esett, hogy heti-havi hány anyagot kell leadjak, mivel szerintem azt nem lehetett kitalálni előre, csak annyi volt az izé, hogy napi 8 órát erre szánok – aztán lesz, ami lesz. (A kiadó ezt értelmezte úgy, hogy kevesebbet dolgozom több pénzért.)

Aztán elkezdődött a munka. Na, itt semmi konkrét említésre méltót nem álmodtam, csak annak izgalmát éltem át, amit egy újságíró ilyenkor megélhet. Vulgárisan ezt „pörgésnek” mondják, de szerintem ez nagyon rossz fogalom, mellémegy. Mikor valaki egész nap futkorászik az információként, és lelkesen fedez fel újabb és újabb dolgokat, még lehet „pörgés”, de amikor az ember hatodszor fogalmaz át egy-egy cikket, egyedül, lassan és fáradtan pötyögve a laptopnál, az minden, csak nem „pörgés”. Pedig az újságírás izgalmai nagyon sok ilyen lassú, monoton munkából áll. Olvasni, fordítani, vázolni, fogalmazni. És újra, és újra. Egyedül. Éjszakákon át. Ez nem pörgés, pedig nagyon izgalmas élmény. 

(Jaj, és volt egy kollegám, aki a szatmári térségben csinálta ugyanezt, és nagyon gyakran együtt dolgoztunk, vagy én mentem oda, vagy ő jött ide, felváltva voltunk egymás fotósai, aszisztensei. Ő nekem jó képeket csinált, én neki elég gagyikat.) 

A munka eredménye nagyjából az lett, hogy mindenki megutált, meggyűlölt. Mindenki. Te is. Szépen sorban minden társadalmi szegmens, minden ideológiai vonal, minden kolléga, minden olvasó elutasította, hogy nem azt és nem úgy írom, ahogy ők elvárnák. Senki sem akart olyan rovatokat, ami róla szól, neki szól, és kényelmetlen. Mindenki valami olyasmit akart, ami csak visszhangozza a saját buborékában bevett sémákat – aminek általában semmi köze nincs a tényszerű valóságnak. 

Így aztán felmondtam, s helyreállt a polarizált társadalmi béke. 

Én pedig leszámoltam azzal, hogy valaha még újságíró leszek: immár én posztújságíró vagyok! 

Fotó: Bereczky Sándor: Ennyit erről / a szerző engedélyével