Botrány Trójában - tavalyi nekrológ helyett

Fotó: Főcze János / Transindex

 „A trójai faló valójában egy hajó volt.” Francesco Tiboni, régész

Horváth-Kovács Szilárd interjúja Horváth-Kovács Szilárddal / 2023 januárjában 

- Nem az első eset, hogy az interjúalany keres meg és nem én őt, de attól még furcsa. Annál inkább, mert magaddal szeretnél beszélgetni. Miért?

- Kötelességemnek tartom valamit írni Gazsiról. Azaz Tamás Gáspár Miklósról. Viszont egy ideje semmi értelmeset nem tudtam írni, félek, most sem tudok – vagy csak valami botrányosat.

- De megpróbáltad legalább?

- Megpróbáltam. Egy nekrológban azt kezdtem bizonygatni, hogy TGM nem is halt meg, hiszen a jelentős gondolkodók nem halnak olyan könnyen. Leginkább félreértik, félreteszik, aztán elfelejtik őket. Az volt a vezérfonal a nekrológomban, hogy TGM össze-vissza értelmezése és ezzel együtt az elfelejtése éppen most kezdődött, ebben a halálát követő nagy médiaeseményben. De ezt elvetettem, pocsék iromány kerekedett belőle. Olyan, amit Gazsinak cinkosan elküldtem volna, leveleztünk volna róla egy kört, de sosem jelentetem meg. Aztán levelet kezdtem írni, neki: az arról szólt, hogy ő írta a legjobb nekrológokat, mert ahhoz kellett az a görög alapú franciás filozófiai gyakorlati tudáskészlet, amivel ő rendelkezett – mások kevésbé – és ismerte a nekrológ titkát. Aztán rátértem az első találkozásunkra, amikor az egyetem előtt… 

- Ne haragudj, közbe kell kérdezzek, mert ez érdekes. Mi a „nekrológ titka”? És mit kell azon érteni, hogy „a görög alapú franciás filozófiai gyakorlati tudáskészlet”? Nem hinném, hogy ezt az olvasok értik.

- Azt hiszem, egyes filozófusok a saját filozófiai szellemüket rétegekként öltik magukra. TGM esetében az első réteg, ami az alap, az a görög filozófia volt, diákkorában előbb Bukarestbe ment görögül tanulni, majd csak ezután végezte el Kolozsvárt a filozófia egyetemet. Az első találkozásunkkor éppen ilyesmiről beszélgettünk. Hogy anno, ők a filozófiát úgy fogták fel, hogy a valóságot fogalmára kell hozni, meg kell alkotni a filozófiai elméletet, a teóriát, mivel annak komoly tétje volt akkor: hiszen ezen állt vagy bukott az a politikai és társadalmi rendszer, amelyben akkor éltek. (Bukott.) Ez a fogalmi elméletalkotás főleg a német idealizmus (Hegel, Schelling, Fichte, stb.) egyik sajátos iránya, amely a gyakorlat felé fordult (Marx, Engels, stb.). Ehhez a görög alaphoz és ehhez a németes filozófiához Gazsi mindvégig hűséges maradt. Meggyőződésem, hogy sokan ezért tartják érthetetlennek, követhetetlennek. Másrészt azt is lehet tudni, hogy ő nagyon szorosan kötődött a francia filozófiához. A fene tudja miért, de egy külső vonatkozást sikerült beazonosítanom: se Montaigne, se Descartes, se Rousseau (stb.) nem léphetett katedrára – míg a német filozófia aztán katedrára lépett. Gazsi sem kapott katedrát, tudjuk, politikai okokból. És van valami közös azokban a gondolkodókban, akik az intézményes kereteken kívül gondolkodnak. Na, elnézést, hogy ilyen hosszasan kitértem erre, de csak innen érthető az, hogy „a görög alapú franciás filozófiai gyakorlati tudáskészlet”. Levelek, esszék, pamfletek, glosszák, élcek, novellák, regények, szerepjátékok. Konkrétan: szeretet, együttérzés, belátás, szemlélődés, derű, szenvedély, irónia. A metsző logika mellett a retorika. Ez egy teljesen másfajta filozófia. Mert ahogy Pascal írta: „Le cœur a ses raisons que la raison ignore”. Ezzel írta ő a nekrológokat. Hogy mi a nekrológ titka? Nem tudom, nem is azt mondtam. Azt mondtam, szerintem ő tudta.

- Maradjunk még egy kicsit ennél a titoknál...

- Tényleg nem tudom... a „titok” kifejezés talán nem is megfelelő. Olyasmire gondoltam – bár ez inkább csak egy sejtelem –, hogy TGM publicisztikájában az a csel, hogy nem csak elhunyt jelentős személyekről írt nekrológot. Hanem a jogállamiságról, a polgárságról, a demokráciáról, a politikáról, stb. is ebben a műfajban gondolkodott. Halotti beszédben mutatta fel emberek, gondolatok, eszmék és rendszerek értékét és értelmét, illetve az elmúlás, elpusztulás után maradó fájó űrt. Az érték- és értelemhiányt. Amit immár nincs ami betöltsön. Ami miatt valami megtörik, szétzúzódik, és lelkünkbe dermesztő magány lopózik, elszigetelődünk, elidegenedünk a vesztesség nyomorúságában. A halotti beszédeknek amiket TGM írt nekünk, ezzel a magánnyal volt dolga. Mindenki emlegeti a műveltségét és intellektusát, de nem az a döntő. Hanem, hogy szeretettel, együttérzéssel, belátással, okos és szép mondatokkal fogta az elárvult, megfosztott, gyászba borult embereket és visszavezette az emberi közösségbe. Ez a „titok”. Hogy a vesztességben (ami atomizál, szétzilál) ő képes volt közösséget létrehozni. Közösségé szervezett minket. Én ezt nem tudom megtenni, ergo nem tudok nekrológot írni. Főleg róla. 

- Tehát nem írtál nekrológot, sem levelet, hanem az interjút választottad. Magaddal. Hát… ez némi magyarázatot követel.

- Mert valamit kell írjak. De nem olyan rendkívüli, mint amilyennek látszik, csak igaza van TGM-nek abban, hogy saját európai kultúránkat sem ismerjük. Valahol ott kezdődik ez a hagyomány, hogy Szókratészre, mikor rájött a gondolkodás, akkor megállt és magával beszélgetett. Platón is ezt tette, csak különböző szereplőket talált ki. Aztán a reneszánsz irodalma is tele van ilyen párbeszédekkel: Erasmus: Beszélgetések és Apáczai Csere János: Tanács, egy tanulásába elcsüggedt iffjúnak, sőt, a modernitásban sem ritka, lásd Schelling Brunoját. Igaz, ezek még nem interjúk, de a lényeg ugyanaz: olyasmiről gondolkodik a szerző, amihez több nézőpont kell, s ezeket más-más szereplők mondják ki. Később, a huszadik században, amikor meghatározóvá vált a sajtó, már öninterjúkat is csináltak. Nem mellesleg a magyar bölcseletben is van példa, főleg az esszéművelők körében, ha jól emlékszem Bretter Györgynek is van öninterjúja (dialógusa biztosan), Hamvas Béla is beszélgetett magával. Az ötlet is innen jött: a HVG újraközölte Tamás Gáspár Miklós 1993-as interjúját Tamás Gáspár Miklóssal. 

- Tamás Gáspár Miklós haláláról nagyon sokan megemlékeztek. Nem csak barátai, elvtársai, de ádáz ellenfelei is szeretettel és tisztelettel búcsúztak. Megható. Sőt szép. Nagyon tudta értékelni a szépet, s bár ahogy Platón írta, „ami szép – mint mondják –, nehéz”, szerintem nem lenne ellenére a sok megemlékezés. Ezt te médiaeseménynek nevezed, és bejelented, hogy most kezdődött az elfelejtése.

- Szerepcsere történt? Sajtós munkásként jól tudom, hogy egy jelentős ember halálának az ilyen jellegű búcsúztatása nem más, mint médiaesemény. Igaz, számomra megrázó médiaesemény. TGM életének hatókörét jelzi a megszámlálhatatlan megemlékezés, gyakorlatilag a nemzet gyászol, sőt a román és más nemzetek baloldali közössége is. Halála a nemzetközi (vagyis az angol) sajtót is elérte. Tudjuk, hogy ő szerette a közszereplést, a média eseményeit, a nyilvánosság hemzsegő nyüzsgését, szerintem sem lenne ellenére. De ez lecseng, mert ez médiaesemény. Éppen mint az angol királynő, vagy a pápa halála: ma már senkit sem foglalkoztat. Ezzel együtt TGM jelenléte a magyar nyilvánosságban nyugtalanító volt, mert elvszerűen és élesen bírált. Többé nem fog. Most nagyon sokan, akik érintve érzik magukat, megemlékeznek róla, de tényleg főként a műveltségét, az intellektusát emlegetik. Nó, meg a vele egyet nem értést. Nincs is ezzel semmi baj, csak az, hogy meglátásom szerint ez már az elfelejtése. Mert senki sem emlékezik meg azokról az elvekről, amelyeket ő folyamatosan képviselt, és átsütött minden megszólalásán. 

- Mondanál egy példát egy ilyen elvre?

- Nagyon tisztelte az olvasót, a közönséget, úgy tartotta, fontos és lényeges dolgokról kell beszélni a nyilvánosság előtt, és kerülni kell a személyeskedő megnyilatkozásokat, mert azok semmire sem köteleznek, és sehova sem vezetnek. Számtalanszor kiállt közéleti személyek magánszférája érdekében, legyen szó Orbán Ráhel, vagy Szájer József sajtó által felkapott ügyeiről. Vagy Alinda műsorában mondta: „Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy a rossz fajta sajtónak azt a szokását, amely eszmék helyett életrajzi törmelékeket szolgál föl, megakadályozzuk.” De máshol is emlegetett ilyesmit, illetve személyesen is beszélgettünk erről. Lám, itt máris több elv van: a magánszféra védelme, a sajtó színvonalának a védelme, az olvasó tisztelete, és a fontos dolgok jelentőségének kiemelése, képviselete. A korábbi válaszomhoz még hozzátenném: sokaknak megkönnyebbülés a búcsú, mert többé nem bírál elevenbe vágóan. 

- Te sem gondolhatod komolyan, hogy a haláláról való személyes megemlékezés személyeskedő megnyilatkozás, vagy a halála kapcsán megjelenő életrajzi adatok életrajzi törmelékek lennének ebben a kontextusban!

- Megfogtál, tényleg, ezt nem gondolhatom komolyan így, nem akartam senkit megbántani, más elveket, más példát kellett volna megemlítsek. De nem visszakozom, mert ezek is nagyon fontos elvek, tartsuk csak észben. Viszont fenntartom, hogy az elfelejtése zajlik. Mert amikor egy ilyen jelentékeny gondolkodóról van szó, akkor ne csak a hózentrógerről és a sétapálcáról emlékezzünk meg, hanem arról is, amiről gondolkodott: a kapitalizmusról, a posztfasizmusról, az etnicizmusról, a jogfosztásokról, a társadalmi igazságtalanságokról, az elnyomásról, s így tovább. Vagy igaz, hogy életében volt konzervatív és liberális korszaka, de ő magát haláláig baloldalinak tartotta. És az is volt. Ezzel szemben a megemlékezések között olvashattunk már olyant, ahol ettől – mint apró kényelmetlenségtől – nagyvonalúan eltekintettek. Ha nem így lenne, botrány lenne: 2023-ban számos magyar és romániai intézmény, a magyar értelmiség, liberális és konzervatív emberek tömegei, Orbán Viktor és az RMDSZ elnöke egy kommunista filozófust gyászol. Tulajdonképpen ez történik, nem? Csak azért nem botrány, mert elfelejtjük, hogy kicsoda is az elhunyt!

- Tehát ezért nem tudtál írni, bár ahogy mondtad, kötelességednek érzed? 

- Igen. Valakinek szólnia kell, hogy miközben megemlékezünk róla, az Isten szerelméért, el ne felejtsük! Se őt, se az elveket, amiket megfogalmazott, azt a temérdek káros politikai-társadalmi jelenséget, amit bírált, és azt a morális magatartást, ami szerint élt. Hogy azt a filozófiát képviselte, hogy az ember, a közösség, a társadalom lehet jobb – ergo kötelességünk jobbá válni, jobbá tenni. Ehhez pedig gondolkodni és cselekedni kell. 

- Te milyen viszonyban voltál vele?

- Rémlik, hogy egyszer egy kocsmai barátságról zajló beszélgetésben végül ott kötöttünk ki, hogy ha figyelmesen olvassuk, akkor kiderül: a hős Akhilleusz az Iliászban – könnyen meglehet –, többet sír, mint harcol. Így jártam én is ebben az interjúban.